Sziasztok!

Nagyon vártam már az év első terepfutó rendezvényét, melyet a gyönyörű tápióvidéken, Tápióbicske dombjain rendeztek meg. Ez a rendezvény is a jótékonykodás jegyében zajlott, azonban itt nem a megvásárolt kilométereket futottam le, hanem a verseny, vagyis az ExtremRush 3.0 szervezőivel együttműködésben egy adománygyűjtő pontot állítottam fel a rajt mellett, és itt vártam a jószívű támogatókat.

Ezúton is hálásan köszönöm mégegyszer az ExtremRush 3.0 csapatának, kiváltképp Gurály Gergőnek, hogy első szóra a kezdeményezésem mellé állt, és mindenben támogatott, hogy a lehető legtöbbet tudjam gyűjteni a rászoruló gyerkőcöknek!

Sajnos a versenyre való felkészülés nem zajlott zökkenőmentesen, és belül úgy éreztem, hogy mélyen formám alatt vagyok. Azonban, talán a rendkívül pozitív, támogató légkörnek (erről később még írok kicsit), a szurkolóknak, és a jó időnek hála, meglepően jó eredménnyel sikerült teljesíteni azt a csodás versenyt. Az abszolút mezőnyben, minden indulót figyelembe véve a 9. lettem, a nők között is és a korcsoportomban is pedig a 6., csupán 2 és fél perccel lecsúszva a dobogóról. Ami pedig így visszagondolva tényleg meg is lehetett volna, hiszen a futás közben 2 akadálynál is sok időt vesztettem. Az egyik mászásnál várakozni kellett, míg az előttem lévők (egy másik futam résztvevői is) átküzdötték magukat, a cél előtt pedig a szalmabálás akadály nehezítette meg a dolgomat, mert a korábbi mezőny szétszakította a kapaszkodókat, és a széteső félben lévő kupac tetejére végül csak egy kis segítséggel sikerült feljutnom. Ezt leszámítva a verseny maga tényleg szuper volt, és ugyan bevallom, hogy jól elfáradtam, de maximálisan élveztem az egészet, úgy ahogy volt. Bár a rajt előtt még szinte minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy vizes árkon menjek keresztül és derékig csupa sár legyek, és úgy teljesítsem végig szinte az egész távot, a végére már nem csak utolsó árok hűsítése esett jól, hanem kifejezetten vártam már, hogy a nagy konténer medencébe csobbanjak bele nyakig!

A célban a verseny szpíkere – aki az indulás előtt többször is bemondta, hogy jótékonysági futónagykövetként veszek részt az eseményen – kifejezetten várt rám, és még szinte a nyakamba sem akasztották a teljesítésért járó érmet, máris egy mikrofont tartott a számhoz. A lihegésen kívül akkor még nem sokat tudtam mondani, azonban később ismét a versenyigazgatóság sátrához hívott egy rövid interjú erejéig. Bevallom, nagyon jól esett ez az odafigyelés, ami igaziból persze személy szerint nem nekem, hanem annak az egésznek szólt, amit képviselek. Óriási meglepetés volt, és nagy erőt erőt adott a versenyhez az, hogy indulás előtt a Ninja Warriors-ból és az Exatlonból jól ismert Kása András is odajött hozzám az adománypont sátorhoz, és nem csak anyagi, de szóbeli támogatást is nyújtott, sőt pár közös képet azonnal, ott helyben ki is posztolt a saját média felületeire, ezzel is segítve a RuNikike brand céljának megismerését a nagyközönség számára. Szóval, ez az érzelmi muníció is közrejátszott, hogy a pillanatnyi gyengébb fizikai formám ellenére végül is nagyon szép eredményt értem el a versenyen.

Ezt követően izgatottan vártam a következő kihívást, mert párommal egy a közelmúltban felkapottá vált, bulisnak tűnő, de mégis extrém kalandon, az úgynevezett feleségcipelő versenyen vettem részt. A 26 méteres akadálypályát két vizes árkon (értsd: csúszós agyagos talajú sártenger), gumiabroncsokon és szalmabála akadályon keresztül kellett teljesíteni, nekem kb 2 méteres magasságban kapaszkodva. Embert és asszonyt egyaránt próbára tévő kis mulatság ez, és sajnos egy rossz cipő választás is feladta a leckét, mert a csúszós agyagos sárgödörből csak többszöri próbálkozásra sikerült kievickélnünk, mellyel így értékes időt veszítettünk. Minden esetre sikerült tisztesen helytállni, és a középmezőnyben végezni első alkalommal. Sok tapasztalatot szereztünk, és számos tanulságot vontunk le a következő ilyen versenyre, mind a felkészülés, mind a teljesítés kapcsán.

Merthogy, bár mindig elmondom, hogy maga a részvétel mindig fontosabb, mint az eredmény (hiszen, ha ott sem vagyok, nem hallanak a RuNikike-ről és adakozni sem tudnak), de a sportoló énem legbelül mindig törekszik a maximumra, az adott körülmények közepette a lehető legjobb eredmény elérésére.
Látva a RuNikike brand célját, és hogy egy ilyen küldetés mennyire megmozgatja a sportoló és futóközösség segíteni akarását, a szervezők meghívtak az év következő nagy eseményére, a BakonyRun-ra is, valamint egyből a jövő évi versenyeikre, és beajánlottak más versenyszervezők hasonló eseményeire is.
Azt hiszem, ez minden eredményt és várakozást felülmúl, és más most kijelenthetem, hogy ez lesz a RuNikike eddigi legjobb éve!

A verseny végeztével barátunk, Király Tamás, aki az Alapítványunk elkötelezett támogatója, az általa a verseny helyszínére elhozott homokfutó Buggy-val meg rodeóztatott kicsiket és nagyokat egyaránt, akiknek ezért az élményautózásért nyújtott támogatásai tovább gyarapították az adománydoboz tartalmát. Ezúton is köszönet Tominak, aki egyrészt a verseny egész ideje alatt jelen volt és segített az adományponton, valamint fényképezett, videózott, és a Buggy-val nem kevés saját benzinköltséget vállalva szórakoztatta a jelenlévőket.

Ez volt tehát az ExremRush 3.0 Tápióbicskén, egy ízig-vérig extrém terepverseny, ami minden nehézsége és kihívása ellenére csak növeli az ember harci kedvét a következő ilyen eseményhez, amelyen ismét fókuszba kerül a RuNikike és az adománygyűjtés!